Látványpékség, ilynek

ha lemegyek kenyeret venni, nem jövök vissza.
ez ilyen, mára pedig nem volt más, ez lett volna,
persze, ez kicsit kibaszás.
maradok.
egy napot, legalábbis így gondolom.
most.
gyertya és fekete ruha. inkább öltöny. elegáns,
mint egy halott. meglehet túlöltözte az alkalmat. körbenézek.
nem illik.
magam látom. mintha fentről. én voltam az elkövető, meg aztán én voltam az áldozat is.
ugyanaz. 
a szoknya, virágokkal díszített, mint egy torna terem 12 után. az is mindegy.
szoknya kifeszítve, mint vászon,
amíg látsz, filmen keresztül, miként múlik el,
vagy tegyük fel, megsemmisülsz. elmész, de soha nem menekülsz,
repedezik alattad az aszfalt.
a múlt nyáron egy ég alatt,
a múlt nyáron a levesben ottmaradtak a könnyek, vagy mi az a sós izé,
azt ettünk. elegáns. mint egy halott kissé túlöltözött, nem illik az alkalomhoz.
figyelj, egy nő a vérnyomását méri,
a hangsúly mindig a nőn van, az teszi, az cselekszik, no, helyetted.
lemész akkor te?
látványpékség, meg ilyenek,
kenyeret venni? költözz el.

Kamasz naplójából

körberajzolom az árnyékom, 
ahogy ezt mint, és ameddig gyerek -
ként teszem, majdnem természetes,
mintha időközben felnőnék,
legalábbis az árnyék,
mondjuk, azt mindig figyelembe kell venni,
hogy honnan szűrődik be a fény,
mintha tereket választana szét,
magát a távolságot számokkal mérem,
ha nem is minősítek, épp csak
minőségét keresve összeteszem
(kezem), az adott vonalból
végül
ábra, az ábrából kép lesz,
abban hanganyag , valami ilyen,
mint folyamat,
pontok helyén számok, mint mérőeszköz.
a távolság (terek) mérésére,
én magam mindig középen.